A külső számít?

január 16th, 2008

„Bosszankodtam, hogy pillanatnyilag üres szerzők, mivel árva mondatnyi mondandó se jut eszükbe, verbálisan nemi életet szimulálnak a honlapokon, nemi szervekkel labdáznak-zsonglőrködnek, holott még azt se tanulták meg, hogy mi a különbség (finom leszek) az Egyelőre és az egyenlőre között.

….Javasolom a nyelvművelőknek, stilisztáknak, magyartanároknak, olvasószerkesztőknek: olvassák el a sok ezernyi magyar blogot, hadd lám, írott nyelvünk milyen állapota rajzolódik ki ebből a halmazból. Ilyen esélye a nyelvhelyesség, a szókincs, a szabatosság elemzésének talán eleddig sosem adódott még. Akik a nyilvánosság előtt, blogokban önérzetesen megszólalnak, úgy érzik, birtokában vannak a nyelvnek - tehát valamelyest a felsőbb szellemi rétegeket képviselik. Az elemzőktől mindannyian tanulhatnánk. „

Így méltatlankodik a szómágus, aki, - mert fejébe vette, hogy mindennap kell egy naplóbejegyzést csinálnia,- ezért kényszer-blogolónak számít. Amilyen „túlérzékeny” vagyok, az olvasottakból a hivatásos írástudó másokat, lenéző felsőbbrendűségét, érzem ki.

Filosz képzettség, több évtizedes, írásbeliséggel eltöltött gyakorlat, teszi oly magabiztossá, felsőbbrendűvé szorgalmas barátunkat.

Gyakorlat ide, anyanyelvismeret oda, a napi bejegyzések ugyan dicsérik a szorgalmát, azonban a kényszermunka érezteti hatását,: nincs mindig mondanivaló. Csak az üres szöveg. Kétségtelenül ragyogó stílusban, briliáns kimunkálással tálalva.

Kérdés, hogy ér ez valamit?

Szerintem nem. Többet érne a hallgatás.

Ha gondolataim szálát tovább fonogatom, imádkozó öreganyám jut az eszembe. Gyerekkorom csöndes délutánjai, lehettek azok a körtefa mézszínű, szűrt árnyékában nyáron, vagy egy csendes ködös téli délután, a vaskályhás szoba biztonságos melegében. Midőn, erre emlékezem mindig derűs, mosolygós nagyanyám, a székén el-elbóbiskoló alakja, imádkozó képe jelenik meg. Olyan hite volt, aminél imádságos képessége, volt csak nagyobb. Mindig tudtam, hogy most Gondviselőjével van, és ez a teljes lényén meglátszott.

Öreganyám nem volt képzett teológus. Parasztasszony volt, magyarul is alig tudott, és szégyellem most, hogy sose kérdeztem:- magyarul, vagy svábul imádkozik-e? Meggyőződésem minden imádsága oda érkezett ahova szánta. Mert tiszta szívéből jött, és csak akkor, amikor az számára természetes igény volt. Külső indíttatásra szerintem, csak a templomban imádkozott. Nem hallgathattam meg, így tehát nem tudom, hogy stílusában, szóhasználatában, vagy nyelvtanilag milyen volt ez az imádság, ha szavakká formálta egyáltalán. Azt biztosan tudom, hogy öreganyám magyarul hibásan beszélt, és az az archaikus bajor-német nyelv, amin kommunikált, vagy kétszázötven éve már formáját, nyelvtanát vesztette itt ezen a nyelvi szigeten a Pilis völgyében, ahova őseit sodorta a sors.

Vajon, ez az imádság az elmondottak miatt értéktelenebb volt, mint mondjuk a helybéli plébánosé, vagy bármely pallérozott beszédű kortársáé?

Aligha!

Az imádságot maga, a szívből jövő mondanivaló, közlés tette értékessé. Meg is hallgattatott! Ezt sorsom alakulásában, - míg élt - nagyon sokszor tapasztaltam.

Nos akkor a csillogó pallérozott külső számít, vagy fontosabb a tartalom, amit közvetíteni, átadni akarunk? Most már általánosságban értem.

Magam is blogoló, gondolatait rögzítő ember lévén, sokat küszködöm a kifejezés alkalmas módjának a formának megtalálásával, mondanivalóm alakításával. Értékelem ezért a jó stílusú, könnyedén, izzadságszag nélkül írni képes kortársaimat. De igazán izgalomba csak akkor jövök, ha van is mondanivalójuk.

Azt a kis kovásztalan kenyérdarabkát, -hitünk szerint a Szent Ostyát,- évezredek során mindig nemesfémből készült díszes edényben tárolják, mutatják, emelik felénk, mert számunkra drága annak tartalma. Az idő hitelesítette ezt a harmóniát, tartalom- edény és díszes forma között.

A ganéjt nem csomagolják, helyezik díszes edénybe. Soha senkinek eszébe nem jutott volna ekkora őrültség. A hulladéknak, mellékterméknek a csatornában a helye. Mindaddig, míg hamis emberek az értéktelen holmijukat is el nem kívánják adni nekünk. A tartalom és a forma közötti hagyományos harmóniát könnyű megbontani. Meg kell kezdeni a forma öncélú alkalmazását, reklámozását, népszerűsítését, a tartalom hamisítását. Az arany helyett jöjjön a gagyi réz, valódi helyett a pótlék. Vallás helyett ezoteria, szekta és anyagimádat. A valóság helyett a látszat. Az évente egyszer meggyújtott közösségi erdélyi, svábországi nagy faluszervezte közösségi tábortűz helyet a procc újgazdagok bármikor megvehető alkalmi, vagy anélküli tűzijátéka. A karácsony előtt eltelt hónap vásárlási konzumidiotizmusa eseményeiről nem is beszélve. Az adventi készülődés, a roráték nehéz koránkeléses, mégis maradó hangulatú, a roppanó  havas,  fázós hangulata után közösen megünnepelt gyertyafényes karácsonya helyett, a tömeggyilkos dühvel kivagdosott büszke fenyők halálát jelentő, ünnepnek nevezett őrület, amelynek eredménye, hogy a büszke fenyők, egy hét múlva a sáros fagyos udvaron végzik, esőverten, a ködszitálásban. Ez véleményem szerint - Megváltónk születéséhez évezredes hagyománnyal semmiképpen nem köthető - egy ostoba, fogyasztásorientált üzletet követő felszínes, az ünnep igazi tartalmát elfedő természetpusztítás. Milyen különös őrült fintora a sorsnak, hogy a fenyők tömeggyilkolászása helyett egy mű dolog segít; az évente újra díszíthető műanyag fenyő.

És még sorolhatnám a sok hamisságot, hamisítást, amivel nap, mint nap találkozunk. Csillogó felszín, csomagolás, hisztéria, divat, tartalom nélkül.

Kétségtelenül kiváló, olajozott tálalásban, ganéj tartalommal.

Tűrjük csendben ezt az idióta, ostoba inváziót?.

Nem!

Ha van közölnivalónk, inkább mégis el kell mondani gondolatainkat, talán nem egészen elegáns leírással, bukdácsoló mondatokkal.

Nem hagyom magam elrettenteni, a beavatottak belterjes társaságának elit gőgjéből származó lenézésétől.

Teszem ezt akkor is, ha mondataim lendülete megtörik, ha néha csikorog egyik másik kifejezésem, gondolataim közlésekor. Tudom, hogy műszaki végzettségem mellett, el kellett volna sajátítanom egyetlen szeretett anyanyelvem szabályait, és a stílusban is mutathatnék más embert.

De hát én ez, és ilyen vagyok.

És hallgatni – csak ezért- nem fogok.

Még ha ez néhány dagályos szócsiszárnak nem is tetszik.