A VALÓDI ÜNNEPELT

 Nálunk a születésnapok úgy indulnak, hogy gyerekeink közül az évfordulós csemete,- mielőtt elkezdődik az ünneplése- csendesen, megkeresi az édesanyját, és szeretettel megköszöni az életét, a magzati gondoskodást, valamint azt, hogy anya megszülte őt.

Erre a most már hagyománnyá vált -„ünnep előtti prológusra"- én beszéltem rá a családot, miután a buszon tanúja voltam egy beszélgetésnek.

Mint ifjú mérnök akkor napi bejáró voltam Budapestre egy tervezőintézetbe.

Gyakran túlóráztam, ilyenkor a hazaút elhúzódott, mert a buszok is ritkábban jártak. Sokszor történt meg, hogy hosszabb ideig kellett várni, míg a végállomásról elindult a hatvanas busz.

Akkor is fázósan ültem az üres, sötéten derengő buszban. Olvasni nem lehetett, mert sofőr még nem volt, és még nem kapcsolták fel a villanyokat. Csak az ülések műbőr huzata és a csőkeret fénylett, hidegen tükrözve a kinti lámpafényt. Ebbe az álmos homályba robbant be egy elénk kisfiú, utána szállt fel csendesebben a mamája. Csattogott a lépcső, megremegett a busz a gyerek után.

Láthatóan a mama is túlórázott. Tartásában benne volt az egésznapi robot, -arcán a munkahelyről elhozott gondok.

Látszott, hogy a gyereket is csak most tudta elhozni a napköziből, és már a család gondjaira, a reá váró harmadik műszakra, a vacsorafőzésre gondol. De a locsi gyermek nem hagyta, hogy megpihenjen, gondolataiba, merüljön. Mind úttalan kibillentette csendes számvetéséből, gondolataiból. Akaratlanul tanúja lettem beszélgetésüknek.

Hamarosan kiderült, hogy a gyermek ünnepségre készülődik, -születésnapja lesz.

Hosszasan nyaggatta az anyukát az ünnepség részleteiről, az előkészületekről. Az anyuka nehezen szabadulva napi gondjaitól gépiesen, de türelmesen felelgetett a gyakran ismétlődő kérdésekre.

A gyermek fáradhatatlan volt, a mama, pedig egyre halkabban, növekvő szünetekkel válaszolt.

Lassan a gyerek is végére ért a kérdéseinek, de a biztonság kedvéért még megkérdezte:

- "Anyu, ugye nem felejted el a szülinapomat?"

A mama a szokásosnál hosszabb szünet után ellágyult hangon válaszolt:

-"Fiacskám azt a napot én nem felejtem el."

Ebből a hangsúlyból megéreztem ennek az anyukának az a nap egyedülálló emléket jelent; az élményt, amit a szülés, az életadás jelent.

Mi férfiak ritkán jutunk abba helyzetbe, ahol az édesanyák senki által nem pótolható szerepét és feladatát átérezzük.

Ott a buszon, azon a fázós, sötét, nedves késő délutánon mély benyomást tett rám ez a felismerés, és hálát adok Istenemnek, hogy a felismerést sikerült gyermekeimnek továbbadni, amely így hagyománnyá vált családunkban.

Évekkel ezelőtt menyem születésnapját ünnepeltük.

Nagy öröm volt számomra, hogy nagyfiam és felesége nem csak a sajátsütésű almás pite alapú tortát dicsérték, hanem elkérték annak a veretes szövegű Erdély-i dal szövegét, amelyet néhány éves hagyományként énekelünk a „Hapy burdsday" helyett ünnepeltünk felköszöntésére.

Még tartott a gyerekzsivajos családi örömnap, amikor menyem órájára pillantva sürgette fiamat:

-„Menjünk, mert nekem még be kell ugranom az anyámhoz a virággal."

Arra gondolva, hogy el ne mulasszam felköszönteni nászasszonyomat, gyorsan megkérdeztem:

-„Mit ünnepel édesanyád?"

-„Semmi különösebb évfordulója nincs anyámnak." -felelt a menyem.

-„Csak mióta én is szültem, és tudom mi az, azóta az én születésnapomon soha nem felejtem el megköszönni anyámnak, hogy világra hozott?

-Úgy tudom nálatok is ez a szokás."

Meghatottan öleltem meg a fiatalasszonyt, és feleségemmel együtt boldogan bocsátottuk útjukra őket.

Menyem bizonyára nem vette észre csendes örömömet és csak így fogja megtudni boldogságom és meghatottságom okát.

Évtizedes szokásunkat igazolta vissza aznap szavaival és felfogásával. Valamint az a tényt, hogy két egymástól független megtapasztalás ugyanazt a cselekedetet váltotta ki két egymástól távol élő családban.

Csak később, már lefekvés után gondoltam át ennek a történetnek a messzire vezető tanulságát.

Azt, hogy milyen gyorsan feledkezünk el az eredetekről, Teremtőnkről, az élet más területein is.

Milyen gyorsan találunk magunkra, ha ünnepelni, elismertetni kell magunkat, teljesítményünket.

Vak önzésünkben, ügyetlen, szokásaink miatt képesek vagyunk elfelejtkezni édesanyánkról, aki fájdalmak átélésével adta nekünk az életünket. Aki családunkban elsőként tudta, hogy létezünk és ugyancsak elsőként pillantott meg minket türelmetlenül, hiszen hónapokon áttartó áldott együttlét után szakadtunk ki testéből.

Hogyan feledkezhetünk meg ezek után arról, aki a világ kezdete óta akart minket, mindent tud velünk kapcsolatban, és mindent neki köszönhetünk.

Nem kell e hálát adnunk; nem csak az életünkért, hanem mindenért, ami minket körülvesz, a látható és a láthatatlan világért.

Mert az édesanya szeretete gyermeke iránt, és a gyermek több-kevesebb tisztelete, és szeretete édesanyja iránt, csak halvány másolata annak a szeretetnek, amelynek megnyilvánulása a nekünk adott ajándék, az értelmünk, a létünk, a világ szépsége, alig megismerhetősége, és az ez által megsejthető örök élet.