Az én életem…

Tegnapelőtt a Német Szövetségi Köztársaság nemzeti ünnepén, az ottani közszolgálati királyi (ARD) televízióban vetítették a „ A mások élete „(eredeti német címén: Das Leben der Anderen) 2006-os német filmet, az elsőfilmes Florian Henckel von Donnersmarck forgatókönyvíró-rendező alkotását. A lélektani dráma fő témája Kelet-Berlin kulturális életének és az élet minden területét beszövő NDK-s titkosrendőrségnek, a Stasinak a kapcsolata. A Wikipédia szerint:

„A mások élete a 2007-es Oscaron a legjobb idegennyelvű film díját nyerte, noha a 2007-es Golden Globe-on csak a jelölésig jutott. A Német Filmdíjon 7 Lola-szobrot is besöpört (11 nevezéssel rekordot döntve), köztük a legjobb film díját és a legjobb férfi színészi alakítás díját is. A kritikusok szerint a film fordulópont a keletnémet félmúlt ábrázolásában, a nosztalgia helyett kíméletlen, reális képet fest a diktatúra léleknyomorító működéséről.1984, az NDK-ban járunk. A kommunista rendszerhez vakon hű Gerd Wiesler Stasi-ügynököt saját kérésére megbízzák azzal, hogy kémkedjen Georg Dreymann színházi író után, akit nyugati elhajlással gyanúsítanak. A százados hamar rájön, hogy valójában Bruno Hempf kulturális miniszter, a Párt Központi Bizottságának tagja utasítására figyeltetik Dreymannt és élettársát is. A miniszter ugyanis vonzódik Dreymann barátnőjéhez, az ünnepelt színésznő Christa-Marie-hez és hatalmával visszaélve kényszeríti a nőt egy viszony kialakításra is: ha Dreymannt letartóztatják, nem állhat az útjába. Dreymann a rendszer támogatója, bár nem ért egyet a disszidensek és másként gondolkodók kezelésével. Mikor Georg rendező barátja, Albert Jerska öngyilkosságot követ el, Dreymann egy veszélyes és komplikált szervezői folyamat eredményeként névtelen cikket közöl az NSZK-ban a keletnémet öngyilkosságok gyakoriságáról. Wiesler a megfigyelés közben ráébred saját élete kisszerűségére, egyre közelebb kerül az íróhoz és barátnőjéhez, és hazudni kezd jelentéseiben, hogy Dreymannt védje. Amikor Christa-Marie-t letartóztatják gyógyszerfüggősége miatt, a színészi karrierjének megóvása érdekében elárulja Dreymannt, ám Wiesler eltávolítja a bizonyítékot a lakásból. Christa-Marie kirohan a lakásból és öngyilkosságot követ el: egy érkező teherautó elé veti magát. Emiatt az egész megfigyelési művelet értelmét veszti, Wiesler főnöke, Anton Grubitz leállítja. Wiesler karrierjének is befellegzett: az „M” részlegre száműzik, ahol leveleket kell gőzzel felnyitnia. A film végén, a német újraegyesítés után Dreymann rájön az igazságra a Stasi-archívumokban kutatva, és következő könyvét a szórólap-terjesztőként élő „HGW XX/7”-nek (Wiesler fedőneve) ajánlja.”

Látom a tésztaképű minisztert amint annak a kedvese jelenlétében, alig leplezve tapogatja az ünnepelt színésznő fenekét,

látom a kisstílű szürke, de mégis nagyhatalmú ügynököt a szerencsétlen sivár szegényes magánéletével,

hallom az ellenzéki értelmiségiek szorongó beszélgetését a leghétköznapibb szakmai kérdésekről a lehallgatástól félve,

és biztosan tudom, hogy azok, akik most zajongva ünneplik a filmet – az akkori nyugati világ-, semmit sem értenek belőle, mert a Stázi, a KGB, a III/3-ok diadalmenetének korszakát nem élték meg nem beszéltek, érintkeztek kollaboráns, megélhetési kommunistákkal, kisstílű apparatcsikokkal.

Ez csakis az én életem, a mi életünk volt!

Nekik, - akik ma is köztünk élnek-, csak a mások, -a kihasználtak, a feljelentettek- a náluk sokkal nagyobb többség élete volt.

És semmi közük nem volt hozzánk, ezért ma ők sem tartozhatnak a többséghez!