BIZTOS, HOGY JÓ FELÉ MEGYÜNK?

november 28th, 2007

Lassan körvonalazódik bennem, hogy mi az a rossz érzés, ami így karácsonytájt környékez és hangulatomon mindúttalan elhatalmasodik.
Nézem a fejlett országok elsősorban Nyugat-Európa, ezen belül is Németország televízióit, és csömört kapok a számos jótékonysági műsor önelégült szereplőitől.
Százszámra hullnak az eurók, az afrikai éhező gyerekeknek, az AIDS betegeknek, az Afrikában klitoriszmetélt lányoknak.
Közben jönnek a vágóképek az Európa felé tülekedő feketékről, a tengeren dióhéjként sodródó túlzsúfolt menekülthajókról, az „ügyes” és „korrekt” gumikesztyűs hatóságokról, akik időben kimenekítik a hullámok közül a megtört szemű, riadt tekintetű -többnyire fiatal afrikai férfiakat-, felgyógyítják, megetetik, majd szépen, repülővel visszatoloncolják őket.
Oda ahonnan menekültek: Afrikába.
A reménytelenség, a szépség, a betegségek, a kalandok, a szegénység, a nyersanyagok, a feltáratlan erőforrások kontinensére.
A karácsonykor oly’ készségesen adakozók, hamar elfelejtik az éhhalál szélén álló csecsemők képét édesanyjuk ölében, a könyörgő óriás szemükkel, puffadt hasukkal és csontsovány végtagjaikkal. Adakoztak, most egy évre már letudták az ezzel kapcsolatos gondjukat.
Legalább is ezt hiszik!
Az adakozás jó szándékát nem tudom elvitatni, azonban az adakozók -talán tudatalatti- rossz lelkiismeretének tudom be ezt az évente megismétlődő-szerintem felszínes és felesleges rituálét. Mert az elérzékenyült adakozók tudják, hogy az Afrikaiaktól és még sokan másoktól veszik el az erőforrásokat.
A többszörösét fogyasztják, mint ami járna nekik és ezért rossz a lelkiismeretük.
Minden ilyen jótékonykodásnak és a bevándorlással való küzdésnek egy oka van:
, -a világ javainak, erőforrásainak egyenlőtlen elosztása.
Ez az oka a menekültgyűlöletnek Európában, az utcákon égő autóknak a menekültnegyedben felgyújtott lakásoknak.
A fejlettnek mondott világ elfogyasztja, elveszi az Afrikaiak, Mexikóiak elől erőforrásaikat, tehát azok elmenekülnek otthonról, Párizsba, Németországba és az USA-ba és ott akarnak fogyasztani.
A javak egyenlő elosztásának kötelezettségét sok formában fogalmazzák meg világnézettől és megszólalási céltól függően.
A legfelszínesebbek az un. „zöld mozgalmak” akiknek már a szóhasználatuk is mutatja, hogy valami zavaros zöld fenntarthatóságot, akarnak megfogalmazni céljaikban. Mint ahogy ez lenni szokott, a célok pontos megfogalmazásának hiánya gyakran eredményezi a célért cselekvőknek más furcsa szándékok céljára való felhasználását.
Erre láthatunk példát lokális szinten például Piliscsabán ahol a „zöldek” hatalmas csinnadrattával megakadályozták a tőlük távolabb eső Pilisjászfalun, egy nem is túl nagy ipari csarnok felépítését, miközben éveken át tűrték a falú mezőgazdasági területeinek belterületbe vonását, fogyását, lakópark építés céljából, és saját falujukban tűrik mai napság is a Kenyérmezei patak forrásvidéki nádasának tönkretételét kiirtását más, számos ipari csarnokok építése céljából.
De világméretekben nézve GREENPACE működésében is sok kérdőjelet figyelhetünk meg, ami kérdésessé teszi függetlenségüket.
Szerintem ugyanilyen felszínes, a lényeget ki nem mondó az „ökológiai lábnyom” fogalma. Bár a fogalom mögött már az egy emberre jutó erőforrás ténye már megfogalmazódik, csak annak igénybevevésének egyenlő joga nincs oly’ erősen megfogalmazva.
Mert szerintem nem a Földet kell zöldnek megtartani. Azt annak Teremtője szeretett képmásainak, az embernek saját belátása szerinti használatra adta.
Teremtőnk azonban a javak használata során igazságos elosztást igényel az emberek mindegyikének azok Istenképmásúsága jogán.
Erről nekünk, kell gondoskodni. Ha szükséges fogyasztási szokásainkon, kell, változtatunk. Konkrétan a túlfogyasztóknak tanácsos kevesebbet fogyasztani nap, mint nap.
Sokan nehezen teszik magukévá, nehezen mondják ki: az igazságosságon alapuló fenntartható fejlődés szükségességét.
Ez az elv azon alapul, hogy a teremtett Föld nyersanyagai, potenciális lehetőségei, erőforrásai végesek és megszámlálhatók.
Tehát a mindenkor itt élő emberek mindegyikének egyenlő módon és kiszámítható mennyiségben jár a javak, erőforrások ráeső része. Függetlenül attól, hogy van e lehetősége, vagy akarata a reá eső részt elfogyasztani, vagy igénybe venni.
És igaz kell, legyen e tételnek a fordítottja is.
Mindenki csak annyit, fogyaszthat, vehet igénybe amennyi, reá esik. Béke akkor lesz ha a többletfogyasztók radikálisan visszafogják az erőforrások habzsolását, és ezzel azoknak is példát mutatnak akik ma még a rájuk jutó részt meg sem tudják közelíteni, mert egyszerűen ínségbe születtek. Az már most is feladat lenne, hogy segélyek helyett egészséges vizet, élelmiszertermelési eljárásokat nyújtsunk és munkahelyeket teremtsünk abból amit megtakarítunk az ő számukra.
Persze tiszteletben tartom valaki világnézetét, nem kényszeríthető mindenkire az Istenhit és a másik embernek az Istenképűsége alapján történő tisztelete.
Ez a „fenntartható fejődés” fogalom ugyanakkor számomra oly’ agresszív tartalmú, hiszen a fejlődést tekinti célnak, holott az ízlésemnek megfelelő gondolkodásmód nem a fejlődésre helyezi a hangsúlyt, hanem az emberi kapcsolatokra.
Ha az emberi kapcsolatokat kifelejtjük a mindenáron történő fejlődésre való figyelés közepette, akkor áll elő az a helyzet, amiről valójában e témáról most írni kezdetem.

Különben nem könnyű lemondani, túlfogyasztásunkról, irányt változtatni a fenntartható fejődés irányába.
Közel tizenöt évvel ezelőtt tanácsként, a fenntartható fejlődésért követendő cselekvésként többek között ezt írtam a cserkészek újságjába: ( a honlapomon http://www.istvan.botzheim.hu/ elolvasható)
„-táplálékunkat természetes eszközökkel konzerváljuk, nem kínlódunk energiaigényes mélyhűtéssel, hogy azután nem kevésbé energiaigényes mikrosütővel melegítsük vissza ételeinket;”

Ma sajnos minden reggelinél ezt teszem.

A példa, amiről az alábbiakban írni szeretnék tipikus esete az emberi kapcsolatokra, szolidaritásra való tekintet nélküli ténykedésre.
Amit, uniós tagtársaink a szintén uniós tag Erdélyben műveltek történt mindez a közvetlen kontinensközelünkben és tipikus példája annak, ahogy az egy unióban lévőknek nem szabadna viselkedniük.

Évekkel ezelőtt, a Gyimes hegyeiben, egy tizenkét gyermekes házaspár portáján járva találkoztam fenntartható gazdálkodást művelő emberekkel. Elbeszéléseik, tartásuk, ízes szavuk felkeltette érdeklődésemet szülőfalujuk, Gyimesbükk iránt. A Tatros patakvölgy önmagában is gyönyörűséges, de gyergyoi Bükszentpéter patakja szépségének valószínűtlenségét az adja, mintha a felhőkből eredne.
Sokan járnak arra manapság, de a fent említett dolgok nem érintik meg őket, hanem halott köveket keresnek a Tatros folyása mentén, távolabb néhány kilométerre mindenféle sohasem létezett ezeréves határokról nosztalgiáznak.
Ahol mi bóklásztunk az a mondás, járja, hogy az ő falujuknál magasabban már csak a Jóisten lakik. A kövek között tiszta tajtékkal ugráló Szentpéteri patak völgyében felfelé, hol egyik, hol másik partjának oldalán, gazdálkodnak ismerőseink, tehát az értékesebb legelők közelében van a portájuk.
Ezt persze Erdélyi fogalmak szerint kell érteni, mert a birtok határát, csak mutatják a párába vesző hegyoldalban. Mint mindenütt Erdélyben itt is a csűr nagyobb, mint a lakóházak.
Több van belőlük.
Málladozik a régebben meghalt öregszülék zsindelytetős boronaháza, működik a szülők hullámpalával fedett kőháza. És még néhány általam nehezen azonosított épület, istálló, miegymás található, legkülönbözőbb állagban és nagyságban.
Ami ezen kívül van, az sosem látott fajtagazdagságú fű, legelőlakó növény, a kaszáltság legkülönbözőbb állapotaiban.
Ez a táj abban a sehol másutt nem található erdélyi friss barnás-zöld végeláthatatlan árnyalataiban, a korán lebukó nap ferde, mézszínű sugaraiban nyújtózkodva pompázik,
Ez a barnás-zöld árnyalat teszi Erdélyt számomra oly emberivé és vonzóvá, az Alpok-alja rideg kékes-zöldjével ellentétben.
Ezek az ember művelte foltokat a gyimesi hegyek ősfenyvesek borította meredek lejtőiből, hódította el az ember és kell azokat nyitva tartani, folyamatosan irtással és legeltetéssel.
Mert amerre a szem ellát suhogó, suttogó, vagy éppen süvítve fenyegető lucfenyő rengeteg szorongatja a megélni akaró gazdálkodókat.
Ezek után tényleg kerekre tágult a szemem mikor megtudtam, hogy az egész család öt tehénből tartja fenn magát, a szokásos fakitermelési tevékenység mellett. A teheneket azért nem láthattam, mert azok a „kunyhónál” vannak. Oda, három kilométerrel feljebb még aznap látogattunk el, a patak mentén felfelé, elkísérve a gazdát, akinek ez napi háromszori penzuma volt.
Ez, a késő délutáni kirándulás betekintést adott az ott élő emberek nehéz mindennapjaiba. Arra a hihetetlenül szívós nehéz létfenntartásra, ami mindezek mellett nekik a mindennapjaik és nem is ismernek, ismerhetnek mást. Ezek az emberek elégedettek, boldogok, -s amint lányom egy cserkésztáborban a Tatros völgyében lakva utólag beszámolt élményeiről,-
-Hidd el édesapa, meglátszik rajtuk, hogy szeretik egymást.

A pompás túrós puliszkából és soha nem látott hegyi zöldségekből álló vacsora fogyasztása mellett már a pálinkánál tartva vendéglátóimnak is megemlítettem azt az észrevételemet, -ismerve a svájci, német osztrák hegyi gazdák gyakorlatát-, hogy míg az erdélyiek a megtermelt tejnek éppen csak túróvá feldolgozott részét adják el addig a nyugateurópai gazdák a tájnak megfelelő nagyon drágává érlelt legkülönbözőbb kemény sajtokat, értékesítenek.
Meg sem kellett várnom vendéglátóim válaszát, elszégyellve magam, már átfutott elmémen: ugyan honnan lenne itt a hegyen napról napra élő gazdának annyi tőke tartaléka, hogy a napi termelését mondjuk egy féléven át, nem adja el, hanem elkezdi érlelni keménysajttá, hogy azt megérlelve egy fél év múlva finom keménysajtként értékesítse.
Így aztán a következő okoskodásomat már ki sem fejtettem. Hogy tőkét kellene szerezni a feldolgozó tároló berendezésekhez, némi know-how (azaz szabályozott vagyoni értékű gazdasági, műszaki, szervezési ismeret és tapasztalat) is kellene a sajtkészítés rejtelmeihez. Netalántán a kis nyüzge erdélyi hegyi tehenek helyett meg lehetne próbálni a svájci, jól tejelő hegyi faja betelepítésével. Ehhez ma már nem is kell a majdnem tonnás bikát ideszállítani elegendő egy üvegcse meg egy a tehén arák lelkét is ápolni képes inszeminátor.
Tréfát félretéve, Albert Schweizer könyveit elolvasva tudom, hogy kultúrákat nem lehet direktben áttelepíteni, de gondoltam szakemberek cseréjével sok tapasztalat plántálható át akár ide Erdélybe is.
Visszatérve Magyarországra, ötletemet sok, -köztük nyugat-európai- ismerősömmel vitattam meg. Kikristályosodott bennünk, hogy kell, legyen Európának ebben a felében annyi szolidaritás, hogy például, adódjon lehetősége bármelyik erdélyi gazda fiának félévet egy svájci hegyi gazda birtokán dolgozni, ellesve az ottani gyakorlatot, amely alapján otthon eldönthetik mi az, ami Erdélybe adaptálható és mi az, amit egyáltalán érdemes átvenni az ő ismereteik és döntésük alapján.
Az már nem is szolidaritás, hanem rideg üzleti számítás kell, legyen, hogy versengve másokkal melyik európai bank adjon hitelt a sajttermelés felfuttatására.
Sok biztató vélemény ellenére, mindezideig nem jutottam abba a helyzetbe, hogy a partnereket, gyimesi ismerőseimet, egy svájci gazdát és egy nem is túlzottan nagy bankot egy asztalhoz ültessem.
Bánt a dolog, mert Erdélynek nem csak ebben a szegletében tapasztaltam a már leírtakat, hanem a marosmenti Mikefalva, a borvízvidéki Borszék, de a háromszéki Torja esztenáinak gazdái a juhászok ugyanezt a gyakorlatot szenvedik.
Félig feldolgozott, -azért így is egyedi- finom juhtúrót savanyú zsendicét, és ordát adnak el.
A javaslatom szerinti szolidaritási akció sokat lendítene Erdély fenntartható gazdálkodását gyakorló gazdáin, egyúttal példát mutatva a világon mindenütt nem fenntartható gazdálkodást művelőknek.
Érthető tehát lelkesedésem, mikor az egyik német tv adó műsorában Erdélyből svájci befektető ténykedéséről tudósítanak.
Lelkesedésem hamar lelohadt, midőn rá kellett döbbennem, hogy amit látok a legkegyetlenebb rabszolgalét és ördögi gyarmatosítás a várt szolidaritás helyett.
Mert mit is látok?
A svájci befektető biotermékekben utazik. Saját országában a fenntarthatatlan gazdálkodás következtében egyre szűkül az az érintetlen területek száma ezzel együtt ugyanilyen okok miatt felárat, extraprofitot lehet érvényesíteni a biotermékek árában.
Szinte természetes, hogy hamar felfedezték Bulgáriát, Kínát és természetesen Romániát.
Képzelhetik piciny szívem repdesését, azt gondolván, most teljesül az álmom a szolidáris befektetővel.
A hangerőt feljebb állítva feszülten figyeltem a fejleményeket.
Lassan körvonalazódott a keserű valóság.
A sokat, keservesen dolgozó juhászgazdák a bácsok, továbbra is változatlan formában legeltetik és fejik naponta háromszor, négyszer állataikat méhecske módjára állatonként és alkalmanként pár deci juhtejet előállítva.
A talán évezredes tudásukra, a tej beoltására, megalvasztására, írotalanítására, az író forralással történő kicsapatására az orda előállítás készségére azonban már nincs szükség.
A „svájci” a szolidáris tapasztalatátadás, tőkeinjekció helyett rabszolgákat keres. Nem kell neki az eddig legalább félig feldolgozott túró, orda, savanyú zsendice.
A „svájcinak” csak a tej kell!
Az is szigorúan, saját, idetelepített laborban ellenőrzött juhtej formájában.
Diadalmasan meséli, hogyan fülelték le a primitív „bennszülötteket”, a kevés százaléknyi kecsketej tartalom miatt.
Fogalma sincs mit jelent az esztena fenntartható gazdálkodásában, a legelő tisztántartásában a kecske és az a pár tehénke.
Nos a precíz rabszolgatartó kereskedelem működése érdekében a potenciális tejtermelési terület középpontjában (kb. 20 km-es körzettel) meg is építette a tejbegyűjtő állomását és a: „sajtgyárat”.
Ezzel az erdélyi magyar, vagy román gazdából, bácsból sikerült precíz szállítókészségű haptákban hajbókoló, bármikor lecserélhető nyersanyag beszállítót puhítani. Ezeknek az embereknek már nincs esélyük évezredes tudásukat kreatív módon használva előrelépni saját gyártású keménysajtot előállítani és eladni valaha is.
Rendben, reménykedem a lehangoló tudósítást figyelve talán a gazdák közül egyet, a legtehetségesebbet beveszi gyárigazgatónak, és az majd kifejleszti az általam várva várt csodás illatú erdélyi keménysajtot.
Képek a gyár belsejéből, újabb információk.
A „svájcinak” esze ágában sincs erdélyi sajtot készíteni!
Mit neki tájjelleg, elvárt szolidaritás, neki bio nyersanyag kell, amiből svájci sajt készül.
Erdélyből majd csak hivatkozási alap marad a gyönyörű meleg barnás-zöld hegyekről, no meg néhány furcsa torzonborz eredeti bennszülöttekről készült kedvcsináló fénykép formájában a svájci sajt csomagolásán, igazolva: tiszta bio környezetből származik.
Mert a gyárban készült felvételek tanúsága szerint a beszállított kiváló minőségű juhtejből a svájci eredetű oltóanyag hozzáadása után a túróvá megalvasztott tejet gépekkel kipréselik a finom, még ordát tartalmazó írót (zsendicét) disznókkal feletetik és az öntelt svájci diadalmasan mutatja, lám a biológiai kör jól zárult, mert a disznókat is megeszik.
Az orda meg a savanyú zsendice ezennel a történelem szemétdombjára hajítva a feledés zsákjában, és a disznók gyomrában végeztetett.
Az erdélyi tiszta juhtej, pedig névtelen, jellegtelen ötvenkilós túrótömbökben utazik svájcba, hogy „értő”, „tapasztalt”, de szerintem lelkükben nem tiszta kezek azután eredeti svájci sajttá varázsolják és nem utolsósorban eladják ezerszeres árért mint amit a drága juhtejért adtak.
„…alle Menschen werden Brüder - …testvér lészen minden ember…”
Keserű szájízzel hallgatom eközben az örömódát és dohogok, vagy írjuk át a himnuszunkat, vagy hajítsuk ki az ilyen „svájciakat” az uniónkból.
Európa a mi hazánk is és az erdélyieké is. Nem kell bevonulni, nem kell határokat robbantani és borogatni, sem feszegetni, tologatni.
Európában vagyunk és pont. Földrajzi helyzetünknél fogva és végső soron Istenképűségünk adta jogán. Tehát ha mi európainak mutatkozunk az unió más népei mellett, akkor joggal várjuk el tőlük, hogy társainkként tekintsenek ránk és nem, mint egy kihasználni való tömegmasszára. Elvárjuk az Európa himnusza -az örömóda- tanításaként, testvéreikként, egyenjogú társakként fogadjanak el minket.

A követhető folyamat nem rózsás. A fenntarthatóság szükségességét megismerő tizenöt évvel ezelőtti énem várakozásai ellenére a fejlett világ nem tanulva korábbi káraiból, az elmúlt tizenöt évet nem a fogyasztási szokásaik és a fogyasztás visszaszorítására a fejlődő, vagy szegényeknek nem mutatott példát a mérsékletes, szolidáris fogyasztás erőforrás felhasználásra, hanem változatlanul felelőtlenül vette igénybe a neki nem járó erőforrásokat.
Ne jöjjön be minden ilyen jóslatom, de tizenöt ével ezelőtt írtam, hogy Kína és India lakó fogják megmutatni a felelőtlen világnak mennyire végesek erőforrásaink, ha ők is elkezdenek úgy autózni, fogyasztani amint azt mi tesszük. S lám még két évtized sem kellett, az üzemanyagárak a plafonon a tejárak emelkedése felhajtotta a hagyományosan alacsony inflációt Nyugat-Európában.
Változatlanul hiszek Teremtőnk gondoskodásában, szeretetében. Számomra az írásomban vázolt folyamatok nem a világ végét, jelentik nem valami armageddon előtt állunk.
Szerintem bebizonyosodott, hogy a Mindenható tervében előirányzott időnél többre van szükségünk, ahhoz, hogy a szükséges szeretetben, testvériségben élhessünk egymással. Konkrétan a fosszilis energiatartalék elfogy és mi nem léptünk a szolidaritás a másnak való odafigyelés útjára, hanem önző; nekünk legyen jó alapon, fogyasztunk. Nincs kizárva, hogy át kell mennünk a szűkös nincs hídján, ahhoz hogy mindenki, csak a neki járó erőforrásokat vegye igénybe.
De a jelek szerint ezt a szorító távlatot, mint eddig mindig a mindenható végtelen türelme segíti, és mint Szodoma történetében, mindig kapunk egy kis alkuidőt.
Most éppen a fúziós energia adta energiagazdagság lehetőségével, vagy a tudósok előtt álló nagy kihívás megvalósulásával a Nobel-díj ígéretű feladat megoldásával a villamos energia tárolásával.
Én optimista vagyok! Vagy?