Tisztelt Vörösvári Polgárok,

Hölgyeim és Uraim,

jó napot kívánok!

Ma eltérek attól az ismert szokásomtól, hogy megköszönöm a megjelenésüket és az Önök nevében üdvözlöm mindig vendégeinket.

Ma nincsenek vendégeink, - egymás között vagyunk! Ez a mi saját, bensőséges ünnepünk.

Ma olyan ünnepet élünk át amely több évtizedes hagyományú, de a diktatúra éveiben tiltott volt, majd mikor megtehettük volna elmulasztottuk bevezetni.

A Hősök Napját ünnepeljük ma, Pilisvörösvár háború utáni történelmében először.

A Hősök terének fogalma már beágyazódott a vörösváriak tudatába. Ugyanakkor nem mindig és talán nem sokan gondolták végig e fogalmat.

Részletesebb és mélyebb történelmi ismeretek nélkül is tudhatjuk, hogy vélhetően központi kormányzati akarat és feltételezhető anyagi támogatás eredményeként jöttek létre országszerte az I. Világháború hősi halottainak emlékművei.

Ezeket az emlékműveket mai szemmel nézve, fenntartásokkal élhetnénk a forma, ízlésvilág, anyagválasztás tekintetében. Nem különbözik ezektől az itt álló Vörösvári emlékmű sem.

Egy dologban azonban biztosan helyes és időtálló volt a megalkotásuk. Ez pedig az a tény hogy az emlékművek létrehozásával azonnal lehetővé vált a helyi közösségek számára ebben a kegyetlen háborúban elpusztult katonák megsiratása.

Nem kellett megvárni a történelem, illetve az azt író emberek nagyon bizonytalan, alkalmanként a politikától függő értékítéletét a háborúról, a katonákról, azok vezetőiről. Ezek az

I. Világháborús emlékművek egyúttal pótolták az elesettek családjai, apák, édesanyák számára, a távol lévő, talán nem is ismert sírt, ahol megemlékezni, virágot letenni, gyertyát gyújtani, sírni és megvigasztalódni lehetett.

Ha van felróható felelősége a negyvennégy éves diktatúrának, akkor ez a tiltás az, hogy a II. Világháborús emlékműveket nem engedte megépíteni és ezzel nyitva maradtak ennek a még kegyetlenebb háborúnak a sebei.

Családok, apák, édesanyák csak gondolatban kereshették fel a távol lévő, talán nem is ismert helyet, ahol a szeretett rokon nyugodhatott.

Félszeg kísérletek születtek a II. Világháború hőseiről való megemlékezésre. Egy példát itt a vörösvári I. Világháborús emlékművön is láthatunk.

Még a II. Világháború kezdetén felvésték az akkor ismert halottakat.

Majd a rendszerváltoztatás szelét megneszelő, a diktatúra végén regnáló helyi döntéshozók szemérmes kísérletet tettek egy felirattal a megemlékezésre, - de ahogy ez az elvek tisztázatlansága esetén lenni szokott, - sikerült rendesen összemosni a fogalmakat. Ezt kísérelte meg tisztázni a rendszerváltoztatás első képviselőtestülete ami jelenleg is az I. Világháborús emlékmű tábláján látható felirattal.

A legfájdalmasabb az volt, hogy az ostoba, politikaorientált történelemhamisítás és a propaganda eredményeként szégyellni kellett a nemzeti hadseregbe besorozott, és a háború frontjain elesett rokonokat. Mintha a családok, ezek a fiatal fiúk tehettek volna arról, milyen szövetségi rendszerű országba születtek, milyen politikai célok felé sodródott hazájuk, és végső soron esküjükhöz híven engedelmeskedtek katonaként feljebbvalójuknak.

A most felavatandó emlékoszlopon nem csak katonák neve olvasható. A II. Világháború attól különbözött az elsőtől jellegében, hogy míg az első tartalmazott valamit a korábbi háborúkból azok hadszíntéren zajló párbajszerűségéből, lovagias harcmodorából, addig a második háború gépesített technologizált automatikus vak hadigépezete a településeket is hadszíntérré változtatta, nem kímélve civileket sem. Több ilyen civil áldozat neve is szerepel emlékoszlopunkon. Ők teljesen ártatlanul, vélhetően váratlanul, felkészületlenül lettek háborús áldozatok.

Anélkül, hogy különbséget akarnánk tenni áldozat és áldozat között, - mert hitem szerint minden élet egyszeri és megismételhetetlen - mégis szót kell ejteni a hősök fogalmáról.

A fentiekben szóltam arról, hogy az oszlopon lévő névsor néhány kivétellel háborúban elesett katonák neve.

Vajon mitől lettek Ők hősök?

Az ember természetes tulajdonsága, hogy fél a korai, készületlen haláltól. Emlékszem, gyerekkorom máig ható emléke, hogy nagyon féltem attól, hogy háború lesz és ott meg kell halnom.

Az ilyen halál erőszakos, fájdalmas, méltatlan és nyomorúságos. Szeretteiktől távol, édesanyjuk, feleségük, kedvesük nevével ajkukon haltak meg ezek a vörösváriak. Csak mi tudjuk hogy talán anyanyelvükön, svábul hangzottak el utolsó erőtlen szavaik. Lehet, hogy a bajtársa, ha nem volt falubéli, meg sem értette, válaszolni sem tudott.

Ilyen jelenetek naponta eshettek meg katonáinkkal hónapok, évek hosszú során át. Tudták hol vannak, mi vár reájuk!

Mégis ott maradtak! Ez már hősiesség. Egyáltalán, nem megszökni a katonaság elől, katonaságból. Hiszen megszökni mérhetetlen önzés - egy bizonyos fokú gyávaság mellett, - mert az ő szökése mások ottmaradását feltételezi.

Hős az aki ismeri, átéli a mindennapi halál jelenlétét félelmét, mégis hűséges marad esküjéhez, hazájához, mert a becsület, a haza érték számára.

Katonáink azt is tudhatták milyen fájdalom lesz szüleinek, édesanyjának gyermekük halálát megérni. A szülők által megélt gyermekhalál természetellenes és egy édesanya számára csak áldozatként élhető meg és csak az Istenanya fájdalmas példájával nyerhet vigasztalást.

Ha nem is tudatosan de mindez ott lehetett katonáink fejében, és mégis maradtak.

Hős lehet az is aki egyéni, családi kötődésein túltekintve, egy eszmét szolgálva hal meg. Miért ne feltételezhetnénk, hogy katonáink, hittek a kor eszméiben?

Most tekintsünk el attól, hogy akkor menyi, a történelmi távlattal nem igazolódott téveszme is kavargott. De azt bizton hihetjük, hogy bizonyos elhivatottság tudattal harcoltak az akkor már körvonalazódott, a világot fenyegető diktatórikus, szabadsághiányos, utópisztikus társadalmi berendezkedést hirdető, eszmék ellen és ezért vérüket, életüket adták.

Ezzel a világon az őket követő négy évtized alatt ezen eszmék ellen harcoló hősök sorát nyitották meg. Ide tartoznak az ötvenhatos forradalomban ezen diktatúra ellen harcoló hősök is.

Valamennyiük igazát a kommunisztikus rendszerek világszerte bekövetkezet összeomlása bizonyította az 1980 - as évek végén

Hölgyeim és Uraim,

tisztelt Ünneplők!

Lehet, hogy ez a II. Világháborús emlékmű megkésett, és az utolsók között lesz felavatva az országban.

Azonban a Vörösváriaknak ezzel kapcsolatban nincs miért szégyenkezniük, mert ugyanakkor ez az országban az első emlékmű amely azután lett felavatva, hogy a város a területén a II. Világháborúban elesett idegen katonák síremlékét előbb tette rendbe.

Ezzel példát mutat Vörösvár és keresztényi lelkülettel üzeni a világnak és azon belül a vörösvári katonák oroszországi, ukrajnai sírjai mellet élőknek:

azt tettük fiaitok sírjaival amit mi is szeretnénk, hogy a mi halott fiaink sírjaival tegyetek.

Kutassátok fel Őket, méltó síremlékkel lássátok el, ápoljátok a sírokat és értesítsétek a hozzátartozókat.

Itthon ezen az oszlopon a vörösvári katonák neve és emléke van megörökítve, ott a távolban az ő földi maradványaikat őrzi a föld és remélhetően az az ukrán, vagy orosz édesanya ápolja aki ismeretlenül nyugodt lehet, mert itt sorstársa a vörösvári édesanya imádkozik, helyez el virágot, gyújt gyertyát az ukrán vagy orosz fiú sírjánál.

Köszönet e szimbolikus szolidaritási lánc létrehozóinak, mely így Európán át húzódik.

Köszönet a névsor összeállítóinak és őrzőinek.

Köszönet az emlékmű felállítása ötletadóinak, pénzbeli támogatóinak, kivitelezőjének.

Pilisvörösvár a mai nappal lezárta a háborúkkal kapcsolatos adósságait.

Megnyugodva, békésen tervezheti és építheti saját jövőjét, jó lelkiismerettel, bizakodva.

Legyen béke a hőseinkkel is!

Köszönöm figyelmüket.

Botzheim István

polgármester